2013. január 26., szombat

Medi Brandon Cullen 13

Az oldal rengeteg újításon ment át. Remélem, tetszenek. A blog minden részletébe be szeretnélek vonni Titeket is. Szavazzatok, írjatok véleményt, kritikát. Hajrá!


13

Charlienál ettünk. Igen mindenki evett, az összes vámpír. Dicsérték Sue főztjét, miközben majd szétvetette őket az undor mikor lenyelték az ételt. Sokat beszélgettünk, de még vacsora előtt elbúcsúztunk, hogy ne kelljen a vámpíroknak még egyszer enniük. A búcsúzás szomorú volt. Charlie szeméből egy kövér könnycsepp hullott ki mikor megölelte Bellát. Szerintem ő is sírt volna, ha tudott volna.

Amint ráfordultunk a földútra egyből lehetett érezni a farkas szagot. Nem tévedtem. Jacob állt a ház előtt.

- Elmentek! – indult felénk.

- Igen Jacob holnap indulunk.

- Nem gondolod Edward, hogy előbb is szólhattál volna?

- Végig hallgatnál? Roseville-be megyünk. Természetesen velünk jöhet, ha akarsz, de Roseville közel van egy óra farkas alakban és máris láthatod Nessiet.

- Miattam költöztetek ilyen közelre?

- Részben. A másik fontos tényező apa volt. – mondta Bella.

- Köszönöm nektek. –hálálkodott Jacob. – Mindannyitoknak, hogy ilyen áldozatot hoztatok érem.

- Nem volt áldozat. – jelentette ki Carlisle.

- Nos, akkor velünk jössz? – kérdeztem.

- Nem. Nem tudnám itt hagyni a falkát… Inkább majd mindennap futok egy kicsit.

Adott egy puszit Nessienek és ezt mondta:

- Holnap nem megyek… Még, de holnaputánitól ott leszek.

Majd elkezdett szaladni befelé, az erő felé, mi pedig bementünk a már üresen lévő házba.

Másnap korán keltünk. Mindenkinek volt párja az autóút során, mert néhány kocsi ott maradt, azzal a céllal, hogy még visszajövünk anéhány cuccért. Csak nekem nem, de nem is bántam, így tudtam gondolkodni. Végig gondoltam mindent, mióta ismerem a Culleneket. Bellára gondoltam és a képességére: pajzs. Egyszer csak bevillant valami az agyamba. Edward azt mondta, hogy már most nem látja az 5 perccel ezelőtti gondolataimat, és hogy az én záram csak részleges, nem úgy, mint Belláé, akinek csak akkor tudja a gondolatait olvasni, ha ő akarja. Talán az én képességemet is kilehetne így fejleszteni? Esetleg Bella tud nekem ebben segíteni.

- Igen ez lehet, hogy igaz. – hallottam meg Edward hangját valahonnan. Körülnéztem, és csak most láttam, hogy egy vokitoki van rátéve a kesztyűtartóra.

- Héj nem szép dolog hallgatózni. –kezdtem

- Bocsáss meg kérd meg Bellát és akkor ez nem fog többet megtörténni.

- Bella, segítenél nekem valamiben?

- Persze, ha megmondod, hogy miben.

- Szeretném megtudni, hogy az agyam körüli zár, ami Edward szerint csak részleges nem lehetne e kibővíteni úgy, hogy az egész elmémet védjem.

- Természetesen.

- Jaj, nagyon hálás vagyok.

- Ugyan már.

- Medi kiszáll. - és kikapcsoltam a vokitokit, hogy magamra maradjak, igaz Edward is itt volt… Valamilyen szinten, de a tudat, hogy a gondolataim csak az enyémek lesznek boldoggá tett. Nem volt kifogásom Edward és a képessége ellen, de úgy éreztem minden embernek szüksége van a magánéletre. Amit én remélhetőleg nem sokára megkapok.



2013. január 25., péntek

Bajusz gyűrű

Sziasztok!

Ma vettem ezeket a szépségeket… :)) Nekem nagyon bejön, főleg a bajuszos. Vélemény?



2013. január 22., kedd

Inspirációs képek

Halihóóóó!

Mostantól hetente teszek fel min. 5 képet, ami engem valamilyen formában megihlett. Az ötletet egy barátnőm adta, hogy még színesebbé tegyem a blogomat. Nézegessétek őket és ihlessen meg titeket is. :))




2013. január 20., vasárnap

Cirkuszi tragédia 7

Vége van a felvételis időszaknak! Még nem tudom mi lesz az eredménye, de drukkoljatok és olvassatok! :))


7

- Te is nekem… - jött ki a számon.

Elmosolyodott.

Estébe nyúlóan beszélgettünk.

-   - Elnézést, zárnánk. - jött oda a pincérnő.

    - Bocsánat. –monda Béla és rám adta a kabátomat.

-   - Gyere, haza kísérlek!

-   - Nem szeretnél feljönni?

-   - Sajnos ma éjszakai műszakban vagyok… Majd máskor.

Szépen lassan megérkeztünk a kapubejárathoz.

-   - Hát… akkor, szia!

- Szia!

És ott hagyott. Én is felmentem a lakásomba, beburkoltam a lábamat egy zacskóba és beálltam a jó meleg zuhany alá.

Sajnos hamar, túl hamar végeztem a zuhanyzással. Fáradt voltam, ezért gyorsan befeküdtem az ágyba és álmodtam… Vele.

*

Reggel első dolgom volt, hogy megnézzem a naptárat. Már 6 hete, hogy feltették a gipszemet. Béla azt mondta, hogy a mai látogatásom során az orvosnál, mar nagy esélyem van, hogy levegyék a gipszemet.

Béla 9-re fog értem jönni. Addigra felöltöztem és megfésülködtem.

Mikor felcsöngetett a kaputelefonon reményekkel tele indultam le hozzá. Vágytam már a szabadságra. A gipszel a lábamon úgy éreztem nem is élek. Bélával naponta beszéltünk. Amikor csak tudtunk találkoztunk is. Ezek a percek elviselhetőbbé tették az idő múlását. Igaz mikor a Black Rose-ba voltunk azt mondta tetszem neki, de az óta semmit sem lépett. Én pedig hagytam. Nem erőltettem semmit. Barátok voltunk. Egyelőre.

 Mikor leértem a ház elé ott állt a kocsija mellet és rám várt.

-   - Szia! Gyere, ülj be.

-   - Hali! Kösz.

Besegített az anyósülésre, majd beült a kormány mögé és elindultunk a kórházba.

Éppen beértünk a váróterembe mikor az egyik ajtón kilépett az orvos.

-     - Kisasszony! Kérem, kövessen

Ránéztem Bélára.

-   - Kívánj sok szerencsét.

-   - Sok szerencsét.

Leült a padra és engem nézett. Míg az asszisztens be  nem csukta az ajtót.

-    -  Jó napot Lilla.

-    -  Jó napot!

-         Na, had nézzem meg a lábad.

Leültem egy székre és ő a kezével megtapogatta a lábamat.

-    - Nos, érzéseim szerint összeforrt, de meg kell néznem a röntgenen is, hogy biztosan levehessük a gipszet, és ne is kelljen visszatenni.

Átvezetett egy másik szobába, ami valamivel nagyobb volt, és aminek a közepén ott állt a röntgen gép. Az orvos rám adta a sugárzástól védő holmikat, majd leültetett egy székre, felemelte, hogy egyenlő magasságba legyen a gép lapjával. Felhelyezte rá a lábam, majd elkezdte szétvágni a gézt hátul. Mikor végzett szépen, óvatosan levette a gipszet. Szánalmas látvány tárult elém. Elfogyott, vékony, szöszös láb. Mikor fogok tudni ezzel újra járni? Újra kötél táncolni?

2013. január 14., hétfő

A barátom sztár 9

Erre a hétre ez az egyetlen sztori, amit felteszek, mert ezen a héten írom a felvételit és próbálok nagyon rá koncentrálni.


9

Bent ültünk a limuzinban. Rákanyarodtunk az útra, ami a mozihoz vezet. Egy fekete öltönyös ember nyitotta ki az ajtót.  Kiszálltam én. A tömeg értetlenül nézett rám. Majd amikor Robert is kiszállt az összes lány sikoltozni kezdett. Ő nem akadt ki, csak elmosolyodott és belém karolt. Odamentünk a rajongók elé. Ő elengedett és adott pár autógrammot, majd megengedte, hogy a rajongók fotót készítsenek vele, majd visszajött hozzám és elindultunk a mozi bejárata felé.

- Robert!- kiabálták az újságírók is.

Rám nézett és én bátorítóan mosolyogtam rá vissza, majd odamentünk az egyik szimpatikus újságírónőhöz.

- Szia! –köszönt Rob. – Engem már ismersz, ő pedig a barátnőm Niki Kovats.

- Neked barátnőd van?

- Igen, mégpedig magyar. – mondta büszkén Rob.

- Gratulálok nektek!

- Köszi. - mondta.

- És hogy tetszik Magyarország?

- Hát már nagyon. – nézett jelentőségteljesen rám.

Ekkor megszólalt a hangosbemondó. Először magyarul majd angolul mondta el a következőket:

- Kérem, foglalják el a helyüket. Az interjú és a film hamarosan kezdődik.

- Köszönöm az interjút. –mondta udvariasan a nő.

 Mi biccentettünk és bementünk a terembe majd leültünk körülbelül a középső sorba.

- Interjút is fogsz adni?

- Igen. De te is kellesz. Valakinek fordítania is kell.

A film elkezdődött. A környékünkön ülő lányok szerintem nem is láttak semmit a filmből. Mind Robot nézte. Ő csak egy mellékszerepet kapott a Rendentlen-ben. A fim végén hatalmas taps és ujjongás közepette kimentünk. Kaptunk 2 mikrofont és Rob beszélt én meg fordítottam:

- Nagyon köszönöm, hogy megnéztétek a filmet. Igaz ebben csak egy ki szerepem volt, mégis örülök, hogy veletek nézhettem ezt meg. Köszönöm! Szeretlek Magyarország, szeretlek magyarok!- mire ezt kimondtam már mindenki sikoltozott a teremben. Megható volt ezt hallani tőle.  Még nekem is. Szereti ezt a csöppnyi országot. Szeret engem is.

2013. január 5., szombat

Medi Brandon Cullen 12

Kicsit lassabban jönnek a sztorik és az ötletek, mert nagy rajtam a nyomás a felvételi miatt, de remélem, ha hosszúságaikból igen minőségükből nem vesztettek.:))


12

A nyár gyorsan elment itt Forksban a Cullenékkel. A nyár alatt anyuék vagy 3szor meglátogattak és én meg Alice viszonoztuk is. Viszonyom nagyon jó volt az összes Cullennel, szerencsére mindenki elfogadott. Nessie is napról napra egyre magasabb s okosabb lett így mire véget ért a viszonylagos jó idő már 10-éves kislánynak tűnt. Minden tökéletes volt. Valami azonban volt a levegőbe. A búcsúzkodás illatát éreztem mindig mikor Charlie átjött hozzánk. Igazam lett.

Augusztus 30.-án Carlisle összehívta a családot és kupaktanácsot tartott.

- El kell mennünk. Túl feltűnőek vagyunk.

A hír csak engem ért meglepetésként úgy éreztem, hogy a többiek már mind érezték, hogy itt az idő.

- Mikor indulunk Carlisle? – kérdezte Bella. – Át kellene menni Charlie-hoz elbúcsúzni.

- A legjobb lenne, ha már szeptember elsején az új házunkban lennénk.

- És hova megyünk? –kérdeztem.

- Roseville-be. (létező hely, nézd meg a google maps-on:))- Dóri.)

- És Jacob? – kérdezte Nessie

- Természetesen ő is eljöhet velünk, ha akar, de nem leszünk mi olyan messze a rezervátumtól, hogy farkas alakban ne érjen oda hozzánk hamar.

A megbeszélés ezennel feloszlott. Úgy terveztünk, hogy ma összepakolunk, holnap átmegyünk Charlie-hoz és holnap elindulunk.

A bepakolás most nekünk se ment elég könnyen és csak estére végeztünk. Én hamar lefeküdtem, a többiek Nessie kivételével még pakoltak.

Az éjszakám álommentesen telt. Én aludtam a legtovább. Amint felkeltem bekaptam valamit és már mentünk is át Charliehoz. 2-kocsivaé mentünk. Edward Volvo-jával és Carlisle Mercédes-ével. Alice és én Belláékhoz ültünk, a többiek meg Carlisle kocsijába tömörültek.  Az utcák, amíg be nem értünk Forksba kipusztultak voltak. A kisvárosban viszont javában fojt az élet. Felálltunk Charlie felhajtójára a rendőr kocsi mellé majd mind kiszálltunk és szépen lassan emberi tempóban odasétáltunk az ajtóhoz és Carlisle bekopogott.  Charlie nagy lelkesedéssel nyitott ajtót. Illedelmesen köszöntünk majd beléptünk a parányi nappaliba ahol már Sue várakozott.

- Apu nem szeretnék kertelni… - kezdte Bella

- Itt már baj van, azért jöttetek mind. – állapította meg.

- El kell költöznünk.

- És mégis hová?

- Roseville-be.

- Hát… majd megpróbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy nem lesz itt a szomszédba az én tüneményes unokám és lányom és a többi Cullen.

- Vagyis nem bánod?

- Miért ne bánnám? Minden embernek a saját életét kell élnie, nektek is.

Bellán látszott a megkönnyebbülés és a boldogság mikor Sue-ra nézett. Most már csak egy nehéz feladat volt: Jacob.

2013. január 1., kedd

Cirkuszi tragédia 6

Utólag (is) szeretnék mindenkinek Boldog Újévet kívánni.

2013-ban az első történet a Cirkuszi tragédia lett.


6

Reggel későn ébredtem. Ez szokatlan volt tőlem, hisz a cirkuszban a reggeli edzések miatt már 6kor talpon voltam. Még így is rengeted időm volt a vele való találkozásig. Már nem tudtam magammal mit kezdeni otthon. Bemehettem volna a cirkuszba, de az túlságosan fájdalmas lett volna a lelkemnek. Olvastam volna valamit, de nem volt mit ezért arra jutottam, hogy lemegyek a sarkon található könyvesboltba. Kikeltem az ágyból, nagy nehezen megreggeliztem, felöltöztem és szépen óvatos léptekkel elindultam. Körülbelül 10 percembe telt eljutni a könyves boltba, de megérte. Teljesen leizzadtam mire odaértem attól függetlenül, hogy tél közepe volt. 3 könyv is megtetszett. Meg is vettem mind a hármat, mert nem volt kedvem még egyszer eljönni ide. Otthon elkezdtem olvasni az egyik könyvet. Délben megebédeltem majd elindultam a kórházba. Megint taxival mentem. Ő már ott volt.

- Szia, Lilla! Ma szabadnapom van, nincs kedved beülni egy csésze forró csokira a Black Rose kávézóba?

- Szia, kedves ismeretlen! A nevedért cserébe bármit.

- De udvariatlan vagyok! A nevem Retta Béla.- nyújtotta felém a kezét és elmosolyodott.

- Közel van a kávézó, ugye?

- Igen, csak pár lépés és ott vagyunk.

Kimentünk a szitáló hóesésbe.

- Megengeded? –néztem sóvárogva a karja után.

- Hát persze. – nyújtotta oda az én legnagyobb örömömre. Úgy éreztem még egy lépés és összeesek a segítsége nélkül.

Átfagytam mire megérkeztünk. Tényleg nem volt messze, csak az én döcögésembe tartott 10 percig. Nem is baj, legalább tovább karolhattam belé…

- Mit kérsz? – kérdezte.

- Forró csokit, természetesen.

- 2 forró csokit szeretnénk. – mondta a pincérnek.

- Máris hozom.

Kicsit mintha feszengett volna. Miután kihozták a forró csokit hirtelen megszólalt:

- Hogy van a lábad?

- Köszi, jól. - és egy jó nagyot kortyoltam a forró italból.

Megint beállt a kínos csend.

Mind ketten az italunkat kortyolgattuk. Béla már végzett vele. Engem nézett.

- Lilla, mondhatok valamit?

- Csak tessék, hallgatlak.

Elgondolkodott, lehajtotta a fejét, majd hirtelen rám emelte barna tekintetét.

- Tudod, te nagyon… bejössz nekem.

Ledöbbentem… a boldogságtól.