2013. április 22., hétfő

A színpad az életem 7


Csoda szép lett a napom, mert felvettek abba a suliba, ahova akartam menni. A történetek nagy részét pótoltam. Kivéve a Cirkuszi tragédiát, ahhoz egyenlőre nem volt ötletem, hogy hogyan tovább. De hamarosan az is lesz. Remélhetőleg.

7
Nem tudtam hol menjek be, a hátsó ajtón, vagy a nézőtér felől. Végül a második lehetőséget választottam. Kitártam a nehéz, díszes ajtót. A sorok között Imre ült. A többi színész a díszletek között helyezkedett el és nagyban társalogtak.
- Szia Adél! – köszöntött Szilvi és elém szaladt.
- Helló mindenkinek - dobtam le a táskám egy székre, a kabátommal együtt.
- Szia! – mormolták.
Neki láttam keresgélni a táskámban a szövegkönyvet.  Természetes, hogy a táskám legalján volt.
- Szia Operett csillaga! –köszöntött Imre.
- Még nem olyan biztos az. – nevettem.
- Akkor már csak Gergőre várunk.  jegyezte meg Imre.
Jellemző, gondoltam, de nem mondtam ki hangosan.
-Gyere! – húzott maga után Szilvi.
Föltápászkodtam a színpadra és leültem török ülésbe Szilvi mellé a napraforgók közé.
-Milyen volt a napod az egyetemen? –kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Öm... Átlagos. És neked a napod? Te dolgozol valamit a színészkedésen kívűl?
- Nem igazán. Próbáltam, de nem tudtam egyensúlyt tartani a dolgok között. Minden kicsúszott a kezemből. –vallotta be.
Mindketten hallgattunk. Nálam ez átlagos volt, Szilvinél nem annyira. Szerintem visszagondolhatott a munkájára. Láttam az arcán, hogy szerette. Nem akartam zavarni a merengésében, ezért elmerültem a szövegkönyvemben.
Az ajtó újra kinyílt. Fénysugár vetült a vörös padlószőnyegre.
-Végre itt vagy!  -fordult az újonnan jötthőz Imre.
- Nem késtem... –itt ránézett az órájára. – olyan sokat. – fejezte be a mondatot.
Nedves kabátját a cuccaim melletti székre helyezte. Levette a táskáját és beletúrt a hajába.
Bunkó módon, nem tőrődve velünk a táskájába kezdett kutakodni.
- A francba...- nyögött föl.
- Mi van már megint Gergő? –kérdezte mérgesen Imre.
- Otthon maradt a szövegkönyv.
- Huh. Nézd Adélét. –mondta ki az ítéletet.
Cseppet sem örültem mikor oda jött hozzám és Szilvihez. Elegánsan letelepedett mellém, de egy szót sem szólt.
-Szia Gegő! –köszöntem jó hangosan, hogy észre vegye magát.
- Hello! – válaszolt mogorván és a fejével elfordult.
Négy óra szenvedés következett, de nem azért, mert Imre minden szereplő minden mondatába belekötött. Dehogy is. Nem is azért, mert még a mosdóba se lehetett kikéreckedni, mert később kezdtük el és be kellet hozni. Nem. A probléma Gergő volt. Gergő és az ő negatív energiái. Csak úgy sütött róla, hogy rohadtul nem bírja a fejem. Amikor a szöveget mondta nem éreztem a hangjából feszültséget. Hmm.. tényleg jó színész ezt el kellett ismernem.
Végül mikor már leszívta az összes energiámat a pesszimizmusa Imre kimondta a varázsszót:

-Végeztünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése