2013. május 31., péntek

A színpad az életem 11

Legyen szép estétek! Segítek, hogy jobb legyen, remélem :))

11
-A Városligeti Műjégpálya. közölte Imre büszkén. Remélem mindannyian tudtok korcsolyázni, aki nem, nos azt megtanítom. – itt levegőt vett, majd folytatta. Az Operett kocsijával megyünk, pont beférünk mindannyian.
Az utolsó sorban Szilvi és Gergő közé kellett préselődnöm.
Nem tudtam bevallani Szilvinek, hogy még életemben nem volt korcsolya a lábamon, mert ha közlöm vele akkor biztos, hogy Gergő be fog szólni nekem, így hát vártam és hallgattam miről beszélgetnek a többiek.
A korcsolya bérlésnél Szilvivel voltam. Nagyot néztem amikor a srác a kezembe nyomta az ormótlan, neon színű korcsolyákat.
- Szilvi! Én még életemben nem korcsolyáztam. - cincogtam
- Segítek. – jelentette ki.
Már a korcsolyák felvételével is meggyűlt a bajom, mi lesz, ha jégre lépek?!
Mielőtt rámentünk volna a fagyott vízre Imre a lelkünkre kötötte, hogy vigyázunk magunkra és nem törjük el semminket.
Aztán felengedtek a jégre.
Gergő egyből felvágósan ment egy két kört, míg én a földről néztem.
A gúnyos vigyorából merítettem erőt.
Szilvi odasiklott hozzám és a kezét nyújtotta. Nem akartam elrántani az én ügyetlenségem miatt ezért nemet intettem a fejemmel. A palánkba kapaszkodva léptem fel a jégre. Amint rajta álltam félelmemet mintha elfújták volna.
Szépen lassan a fal mellett mentem és Szilvi szerint ügyesen haladtam. Gergő egyszer akart odajönni hozzánk, de barátnőm elküldte. Egy óra elteltével már elmertem engedni a biztos pontot és szépen lassan én is beálltam a fogócskába amit a többiek játszottak.
- Chh beállt a zöldfülű is- mormogott Gergő.
- Igen beálltam, de ha óhajtod már is kiszálltok és kihívlak egy versenyre.- mondtam magabiztosan
- Nem, ezt megtiltom. – közölte határozottan Imre.
Szilvi vontatott el onnan és a magunk köreit kezdtük járni.
Egy kislány siklott el mellettünk.  Kezével rám csapott, hogy megtartsa az egyensúlyát. Az enyém viszont elveszett. Integetni kezdem a levegőben.  Szilvi felé nyúltam, de kezemmel csak a levegőt szántottam végig. Túl messze volt, elvesztem.
Már épp készültem a fájdalomra amit érezni fogok ha magam alá csuklik a lábam.
Valami keményet éreztem a hónom alatt. A szememet szorítva vártam a becsapódásra, de nem történt semmi.
Óvatosan kinyitottam a szememet.
Hátulról két erős kar kapott el megakadályozva a súlyos találkozást a jéggel.
Talpra segített. Belekapaszkodtam a karjába és óvatosan megfordultam, hogy megnézem megmentőm arcát.
Ahogy szembe találtam magam az idegennel  kívántam hogy bár ne kapott volna el, hogy bár estem volna el és bár törtem volna valamimet. Az  a fájdalom ehhez az érzéshez képest eltörpült volna.

Vagy jó fél perc telt bele, mire ezt végig gondoltam, addig az ismerős fagyos szemek végig az arcomat pásztázták…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése