2013. május 10., péntek

Cirkuszi tragédia 15




 Nos ezzel megint nem vagyok kibékülve. Valahogy nem az én stílusom ez a sztori, ezért még nem fejezem be, de lehet hogy ritkábban lesz és ezért ezer bocsi. :)) Viszont, hogy jó hírt is írjak, lehet ismétlem lehet, hogy lesz egy új sztori, hogy kir
ől és miről fog szólni az még titok. Annyit elárulok hogy azt nem tervezem nyálban tocsogósra.:P

15

A boríték egy fényképet rejtett, rólam és róla. Itt készült a Black Rose-ba azután, hogy levették a gipszet a lábamról.

-Gondoltam, hogy emlékezz rám. –magyarázkodott.

Nem válaszoltam, csak hagytam, hogy egy sós könnycsepp végig csurogjon az arcomon.

Béla egyből letörölte a nedves patakot.

Még mindig meghatódva néztem vigyorgó kettősünket.

Hirtelen jött ötlettől kezdve magamhoz szorítottam.

- Köszönöm. –suttogtam.

- Szívesen kis kötéltáncosom. – mosolygott és a hátamat kezdte simogatni. – Nem úgy volt, hogy mennünk kell?

- Ugyan már nem hagynak ott én vagyok a góré. –nevettem és elengedtem.

- Jobb ha megtanítalak rá, hogy ne szállj el magadtól.

- Igyekszem. nevettem.

Besülyesztettem a borítékba gondosan visszatett képet.

Megragadtam volna a bőröndömet, de Béla gyorsabb volt nálam.

- Megengedi a hölgy? –kérdezte viccesen és meghajolt.

- Ha  az úrnak nem teher. – mentem bele a játékba.

Betette a cókmókjaimat a csomagtartóba mi pedig beültünk előre.

Béla egy fél óra alatt elröpített úti célomhoz.

A hatalmas zöld terület már üresen és kopáran állt, csak a kifakult fű mutatta, hogy valaha volt rajta valami.

Barátaim már útra készen várakoztak a lakókocsijukban. Az állatok gondosan ketreceikbe zárva pihentek.

Zoltán és Marcsi állt csak kint rám várva.

Béla eléjük gördült, majd leállította a kocsit.

Szinte kitéptem az ajtót, hogy találkozzak a jövőmmel.

-Sziasztok! –köszöntem. – Szeretném bemutatni Bélát a barátomat.

Mutattam mentősömre aki már a bőröndömmel állt mellettem.

- Szia! –köszönt Marcsi vidáman. – Helló Béla!

- Sziasztok intézte el egyszerűen és morcosan Zoltán.

- Mi a baj Zoltá… Zoli? –javítottam ki magam.

- Semmi, semmi, csak nem sokat aludtam a múlt éjjel. Rex, az oroszlán egész éjszaka ordított, mert fájt a foga.

- Öm sajnálom.

Halványan elmosolyodott.

-Akkor, indulhatunk? –kérdezte.

Elszorult a torkom.

-Egy pillanat. –suttogtam.

Zoli felvette a bőröndömet és Marcsival az oldalán a lakókocsimba cipelte. Jobbnak láttak most egyedül hagyni minket.

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Mi a baj? –nézett rám ijedten Béla. – Fáj a lábad?

- Nem, a lában jól van. A szívem fáj. - Nyeltem a könnyeimet.

 - Miért? Nem ezt akartad? Nem a Cirkuszod volt minden álmod és vágyad?

- De, csak…

- Semmi csak. –szakított félbe határozottan. Majd e-mailezünk, lógunk a telefonon és a facebookon. Jó lesz?

- Nem lesz ugyan az mint élőbe. szomorodtam el.

- Nem mondta senki, hogy az lesz.

- És mi lesz a törzs helyünkkel?

- Semmi. Amikor újra Budapesten jársz beülünk és elmesélsz mindent. Nélküled nem megyek oda.

- Ígéred?

- Igen.

Éles dudálást hallottunk magunk mögül.

- Ideje indulnom. –mondtam szomorkásan.

- Mosolyogj! –bíztatott és nyomott két puszit az arcomra, amit én is viszonoztam.

Még gyorsan megöleltem és a lakó kocsi felé fordultam.

Egy srác meredten állt  a lakókocsija mellett. A pasas nem volt már mint…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése