2013. július 6., szombat

Cirkuszi tragédia 18

Sziasztok! Újból itt vagyok és közvetlenül blogolok. Remélem jók voltak az ütemezett bejegyzések, hál' istennek mindegyik megjelent amikor kellet.
Megpróbálok minél több sztorit írni mostanság, hogy amikor ismét elmegyek, akkor se legyen sivár az oldal. Ha minden oké akkor a jövőhéten végig alkothatok nektek . Természetesen akkor is jön majd valamicske :))
  Jó nyarat!

18
Az egész cirkuszi bagázs Marcsival és Zoltánnal az élen.
- Csipkerózsika felébredt!- jegyezte meg Mira.
- Ideje volt. –monda Zoltán éllel a hangjában. – most pedig elmesélheti a kisasszony, hogy merre szórakozott, amíg mi aggódtunk érte.
Ez a hangnem meglepett. Nem cicóztam, amilyen a mosdó olyan a törölköző…
- Márkkal voltam a városban. - válaszoltam szúrós tekintettel.
- Miért nem szóltál, hogy elmégy? –kérdezte Zoli.
Nem válaszoltam azonnal, hanem a lakókocsi bútorait kezdtem fixirozni., már amennyit láttam belőle a túlnépesedés miatt.
Én aztán nem teregetem ki a szennyesemet az egész cirkusz előtt.
Szerencsére Zoltánnak elég hamar leesett a tantusz, hogy ennél többet nem szed ki belőlem, ha mindenki marad.
-Jól van emberek! –kezdte, háttal állva nekem. - Köszönöm a segítséget, de most már minden oké. Tartanunk kell a tempót. Mondjátok meg az építőknek, hogy kezdjék a sátrat, a gondozóknak, hogy etessék meg az állatokat, ti pedig, nyomás gyakorolni. Nem lazsálunk délig. Sok időnk el ment. Gyerünk egy kettő!- tapsolt és kiürült a kocsi, még Marcsi is kiment.
Milyen fura, elvileg én vagyok itt a góré, még is Zoli minden szavát lesik az emberek és nem az enyémet. Talán még mindig a kislányt látják bennem és nem azt aki valóban vagyok.
- Miért nem szóltál? – fordult felém, megszakítva a gondolat menetemet.
- Miért kellet volna? –válaszoltam vissza és felültem az ágyban.
- Mert még kislány vagy!
- Kislány? Felnőtt vagyok, 24 éves. Miért látod te még mindig a kislányt bennem? Ha azt mondják hogy Lilla, miért egy szőke copfos kislány van előtted és miért nem az aki most vagyok?- fakadtam ki.- Már nem vagyok gyerek.  11 éves koromban, a szüleim halálakor örökre felnőttem. Még ha ez testileg nem is látszott, szellemileg azért megmutatkozott.
- Igen, tényleg láttam rajtad jeleket, de nem azt, hogy felnőtté váltál. Hozzá hasonlóak voltak ugyan, de nem a felnövés. Kora éretté válltál. És hogy miért akadok ki, ha nem tudom hol vagy? Mert azon a napon én is sokat változtam. Komoly döntés elé állott a szüleid tragédiája. A kérdés az volt, ki neveljen fel, adjunk e intézetbe? Mindenki azt az ötletet javasolta, de én nem akartam. Kiskorodban is szerettelek, mikor 11 évesen odajöttél hozzám és az  ölembe ültél, hogy rajtam sírd ki a szörnyűség gondjait, akkor döntöttem el, hogy magamhoz veszlek és gyermekemként nevellek fel. Szerintem te is elfogadtál apádnak. – itt egy könnycseppet törölt le a szeméből – Mond meg, melyik apa nem aggódna, ha nem találná a lányát akár milyen idős? Amikor észre vette Marcsi, hogy eltűntél riasztottunk minden dolgozót és keresni kezdtünk, a városba is mentünk, de nem találtunk. Nagyon ideges voltam, aggódtam érted.
Most értettem meg, min ment keresztül, mit tett értem. Eddig is szerettem, de a szeretetem most megnőtt iránta. Zoltán, a mindig ridegnek mutatkozó Zoli végre feltárta előttem, hogy mit is érez. Jól esett, hogy a bizalmába fogadott.
Feltápászkodtam az ágyból, odamentem hozzá és átöleltem. Arcomat könny áztatta és éreztem, hogy Zoli válla is rázkódik.
- Bocsáss meg, hogy ennyi gondot okoztam ma neked. Ígérem nem fordul elő többé. Márkra meg ne haragudj, ő csak fel akart vidítani, csak beszélgettünk egy kicsit. Jó fej srác. –néztem a szemébe.
- Nana, ne legyen jó fej! – mondta félig komolyan félig viccesen Zoli.
- De az és légyszi ne rúgd ki, mert tényleg bírom.
- Nem tenném. Ő alkotja a legjobb táncokat. - mosolyodott el.
- Köszi… apa. - mondtam neki most először.

- Szívesen, lányom. –válaszolt és ismét egymás nyakába borultunk. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése