2013. szeptember 5., csütörtök

A színpad az életem 20

Jujj... a huszadik rész :))
Bocsánat a hetes hallgatásomért, de a suli be kavart. Majd hétvégén írok bejegyzéseket és azokat fogom feltenni időzítetten. A Nail Challange összejött, szóval majd valamikor azt is elkezdem.
Ez az utolsó sztori utolsó fejezete ami meg van írva, de mint írtam hétvégén pótolom (remélem).
Jó olvasást!

20
Siettem, miatta is és azért is, hogy nehogy lebukjak. Utam a jelmeztárhoz vezetett, ahol jó 5 percembe került kibányászni Marica grófnő jelmezét. A nadrág zsebében ott dudorodott a Gergőtől kapott szülinapi csomagom.
Gyorsan beledobtam a táskámba, majd mindent visszapakoltam a helyére és már rohantam is Gergőhöz a kocsiba.
- Minden meg van? Nem kell visszajönni semmiért? – kérdezte élesen.
A kivilágított várost némán szeltük. Ő nem szólt és én sem.
Csak bámultam magam elé. Mikor meguntam és összeszedtem a bátorságom megkérdeztem:
- Bekapcsolhatom a rádiót?
Nem válaszolt semmit. Hallgatás beleegyezés.
Elkezdtem nyúzni a lejátszót. Cd-re volt állítva. Kíváncsiságból elindítottam, vajon mit hallgatott?
A hangszórókból Demjén Ferenc: Jégszív című száma szólalt meg.
Gergő egyből odanyúlt és kikapcsolta az egészet. Nem ellenkeztem.
Ismertem a számot. Végig futtattam a fejemben a szöveget. A refrénnél leragadtam:
"Jégből vagyok
talán fel sem olvadok
Hát nyújtsd két kezed,
olvaszd fel jégszívemet!"

Ez annyira rá jellemző, olyan Gergős. Én is mindig a jéghez hasonlítom.
- Ömm… bocsánat. Nyugodtan kapcsold vissza és hallgassunk amit szeretnél. – mondta.
Azt hittem leesik az állam. Ez az a Gergő akit én ismerek és nem igazán szeretek? Ez volt a legudvariasabb nekem címzett mondandója.
Nem válaszoltam, csak intettem a fejemmel, hogy nem kell.
Újból csöndbe burkolóztunk.
- Figyelj én nem akarok veled bunkó lenni… csak… - kezdte hirtelen.
- Csak mi? – kérdeztem vissza reménykedve.
Most talán megfejthetem milyen is ő.
- Csak… - itt felemelte a fejét és körülnézett. – Azt hiszem megérkeztünk.
Körülnéztem. Igen ott állt az emeletes házunk előtt.
- Mond el mit akartál. Nem akarom, hogy beléd büdösödjön. –nógattam.
- Nem akartam semmit. – tagadta. –Most pedig ha megbocsájtasz belátható időn belül én is haza szeretnék érni. Úgyhogy ha kiszállnák a kocsimból… - tért vissza régi stílusához.
Engedelmeskedtem neki.
- Te, Adél, mégis akartam valamit. – szólt ki az ablakon. – Jól csókolsz! – mondta majd odanyögött nekem egy sziát és már el is száguldott.
Megint nem tudtam megfejteni. Inkább csak újabb talányokat  hánytorgatott maga elé.
- Istenem, mennyi bajom lesz még vele. – mondtam ki félhangosan, majd elindultam fel a lakásunk felé, ahol már családom bulizott.
Eszembe jutott a dalszöveg: „Olvaszd fel jég szívemet!”

Talán én vagyok erre hivatott.

1 megjegyzés: