2013. szeptember 2., hétfő

A barátom sztár 29

Megkezdődött az iskola... Milyen volt az első nap? Én hivatalosan is gimnazista lettem. Noha hiányzik a régi osztályom itt is egy remek csapattal van dolgom. Bocsánat a kimaradásért, tényleg ez volt az utolsó, csak 31.én temetési évfordulóra mentem és ha akkor írok kinyírok minden szereplőt, 01-jén pedig egy kedves barátnőmmel voltam majd délután a gólyatábor befejezése volt itt a városba. No de nem szabadkozok tovább, nem sokára úgy is minden normális lesz :)) *hacsak a suli ki nem nyír, de arról szólok* Frissek is kb 2-3 naponta lesznek reményeim szerint.
Na de itt van egy öreg motoros sztorim, kicsit kémesre sikeredett...:))

29
Vissza nyújtottam a lánynak az újságot, majd a testőrökre koncentráltam. Még mindig rejtély volt számomra, hogy hol is fogunk kijutni, nem mellesleg az őrölt rajongótól is félnem kell. Milyen remek kilátások!
- Segíthetek. – mondta Kató, mintha a gondolataimban olvasott volna.
Mind a négyen értetlenül meredtünk rá.
- Volt alkalmam felfedezni a kórházat abban a négy hónapban amit az autóbalesetem óta itt töltöttem. – magyarázta, majd közelebb hajolt és halkabbra fogta a hangját. – Van egy lift ami levisz a pincébe és ott a mosókonyhán keresztül át lehet jutni a gyerek kórházba, ott pedig most biztos hogy nincsen senki, mert mind itt várnak. – bökött a fejével az üvegajtó felé.
- Ez jó ötletnek hangzik. Ott biztos nem számítanak ránk. – fontolgatta Digi.
- Arra megyünk. – jelentette ki Rob. – Más esélyünk nincs, nem akarom hogy így fotózzanak le. – mutatott az arcára. - Ha az ügynököm megtudja, kicsinál! Amellett onnan csak darabokban jutnánk ki.
- Hát akkor kiscsaj… Kato. Mutasd az utat! – mondta ki Peter a végszót, erősen megküzdve a magyar névvel.
A falhoz lapulva kellet elmennünk a folyósón ahonnan rálehetett látni az üvegajtóra, ezáltal minket is láttak.
Rob egy pulcsival takargatta a saját és az én arcomat is.
A kritikus részen átjutva fellélegeztünk.
- A nehezén túl vagyunk. Elméletileg. – motyogta idegenvezetőnk.
- Elméletileg? –kérdeztem. – Valamiről nem tudok?
- Öm... Erre nem igazán lehet csak úgy járkálni ezért csendben kell mennünk mint egy kisegér. – válaszolta Kató hátra sem fordulva.
A liftig szerencsésen eljutottunk emberi tanuk nélkül.
Rob beállt a felvonó elé és megnyomta a gombot. Ott is maradt volna, ha Kató hirtelen csendre intve mindenkit a falhoz terelt. A liftből két ápoló tolt ki egy beteget. Amint látótávolságon kívül lettek beszaladtunk a már csukódó ajtajú liftbe, ahol Kató megnyomta a -1-es gombot.
- Ez meleg volt. – monda és nekidőlt a falnak meg az infúziós állványának.
A lift sípolt, majd az ajtó kinyílt, mind kiszálltunk de ő bent maradt.
- Nem jössz? Elfáradtál? Rosszul vagy? –kérdezgette Robert.
- Jól vagyok, csak nem mehetek. 10 perc múlva kezdődik a kezelésem. Ha nem vagyok ott kiderül minden.
- És akkor velünk mi lesz? – értetlenkedett szerelmem tovább.
- Egyszerű. Itt ismernek engem. Menjetek végig a folyósón… Majd az utolsó de tényleg az utolsó lehetőségnél forduljatok balra. Az a mosó konyha, onnan viszont táblák jelzik majd az utat. Nem lehet eltévedni. Ne kapcsoljatok villanyt! És ha találkoztok valakivel, mondjátok, hogy Lék Kató küldött.

A lift ajtaja csukódni kezdett. Egy Sziát még hallottam aztán semmit. A lift elvitte azt a kis fényt is ami volt. Egyedül maradtunk, az ismeretlenben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése