2013. december 14., szombat

A színpad az életem 28

Remélem mindenkinek jól alakult a tegnapja, annak ellenére, hogy péntek 13 volt. Nem vagyok babonás de azért egy pici fenntartással indultam neki reggel a napnak. De végül jól alakult, szóval minden szuper. Már tegnap megírtam nektek ezt a részt, csak nem volt időm feltenni  *okééé...lusta voltam bocsi* Szóval Olvassatok! :))

28
Szerencsénkre elég hamar találtunk egy barátságos helyet és egy parkolót is, szóval leültünk egy üres asztalhoz és rendeltünk két adag forró csokit. A pincérnő szinte turbó üzemmódban hozta is az italokat, majd magunkra hagyott.
- Szóval…- kezdte Luca és előhalászott egy diktafont, egy jegyzetfüzetet és egy tollat a táskájából.
Bekapcsolta a diktafont és felmondta: Interjú Fisher Adéllal, az Operett legújabb üdvöskéjével.
A ketyerét letette az asztal közepére és nekem esett az első kérdéssel:
- Tudatosan készültél rá, hogy színész szeretnél lenni?
- Nem, egyáltalán nem. Eredetileg orvostan hallgató vagyok, állati nagy véletlen volt, hogy elkezdtem színészkedni.
- Részleteznéd kérlek?
- Hát te tudod, ezért most csak a kedves olvasóknak mondom. Szóval ugye megkértél, hogy kísérjelek el az újságírós premierjére a Marica grófnőnek.  Békésen üldögéltem melletted a helyemen, mikor Imre az Operettszínház igazgató/rendezője letámadott, hogy be kéne ugranom egy szerepbe, mert hasonlítok ahhoz, akit helyettesítenem kellene. És ebből lett a nagyobb kérés. Mikor rájött, hogy tudok énekelni megkért, hogy vegyem át a főszerepet Boritól, az előző Maricától, aki, nos családi okok miatt nem tudja eljátszani Maricát.
- És gondoltad volna, hogy valaha is színésznő leszel?
- Nem. Tudom sokan álmodoznak erről, de nekem ez kimaradt az életemből. Én mindig is orvos akartam lenni… de most már…- elgondolkoztam. -  most már nem tudom.
- Miért? – tette fel a legésszerűbb kérdést.
- Hát, az nagyon nehéz nekem. Képzeld el, mintha két mágnest próbálnál összenyomni az azonos felével. Nem menne össze. Most én is így vagyok. Két Adél van: a színész és az orvostan hallgató. Most még össze tudom passzírozni a kettőt, de félek nem sokáig leszek erre képes.
- Szurkolunk neked! Csak higgy magadban és menni fog. Hogy reagálták le szüleid, barátaid, rokonaid a felfedezésedet?
- Mindenki maximálisan mellettem áll és támogat. Egyet értenek velem és a döntéseimmel is. Amit ez úton is szeretnék megköszönni nekik. Tényleg. Náluk jobbakat nem is kívánhatnék!
- Ha megváltoztathatnál valamit a múltban, mi lenne az?
- Nehéz kérdés. Nem igazán nyúlnék bele a sors munkájába, de talán, ha muszáj választanom akkor legszívesebben nem az orvosi, hanem a színi egyetemre jelentkeztem volna.
- Köszönöm az interjút.
- Szívesen!
Figyeltem Lucát míg elpakol, majd neki szegeztem a kérdést:
- Nem volt ez túl rövid? Mondjuk én nem tudhatom… de…
- Nem, pont elég lesz, nem hinném, hogy bárhol is megjelenne, mert ez csak a házi dogámhoz kell. Amúgy ha meg akarnák jelentetni, benne lennél?
- Persze, még szép!- kacsintottam a barátnőmre.
- Na, drágám akkor mesélj, mi is van ezzel a Gergővel?
Előadtam neki töviről hegyire mindent, megtisztelve bizalmammal. Elmondtam, hogy milyen undok, hogy hogyan viselkedik velem, elmeséltem, hogy mennyire meglepett, hogy ajándékot adott a szülinapomra és azt is elmondtam hogy hogy neki támadtam az előadás előtt. Szóval: mindent.
- Adél, szerintem nem kellett volna ennyire kiakadnod…- dorgált meg Luca.
- Akkor mégis mit kéne tennem? –érdeklődtem. - Mit tegyek, hogy normális legyen, vagy legalábbis ne játssza a fenséges Jégherceget? Egyáltalán mi miatt ilyen? Nem is ismer!

- Szerintem… -hajolt közelebb Luca, minta egy titkot mondana el. – Szerintem azért ilyen kerge mert…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése